...

"Vannak bűneink vagy (nevezzük, mint az emberek általában) rossz emlékeink, melyeket szívünk legsötétebb mélyein rejtegetünk, de azok csak alkalomra várnak. Az ember hagyhatja, hogy emlékük ködbe vesszen, mintha valójában sohasem lettek volna, és ámíthatja magát, hogy nem is voltak, vagy másképpen voltak, ha voltak. De egy véletlen szó hirtelen életre kelti őket, és feltámadnak, és a szemünkbe néznek a legkülönbözőbb körülmények között, látomás vagy álom formájában, vagy miközben oboák és hárfák nyugtatják érzékszerveinket a hűs este ezüstös némaságában vagy éjféli karneválokon, mikor mélyen néztünk a pohár fenekére. Nem gyötrésére látogatja meg a látomás, mintha gyűlölet hajtaná felé, s nem bosszúvágy, hogy kiszakítsa az embert az élők kötelékéből, hanem a múlt gyászpompájában, némán, távolt idézőn, szemrehányón"
(J. J.)